Disz iz máj csörcs

2004. február 29-én került ki az első bejegyzés a blogomra.

Sajnos a 2006 júniusa előtti archívum elveszett, pedig szívesen felidéztem volna a legelső posztot. A címe kezdettől fogva disz iz máj csörcs volt, ami a Faithless God Is a DJ című számának szövegéből származik. Az indulás óta 3 dizájnváltáson esett át, ez a 4. külseje. Kezdetben a Freeweben regisztráltam a giros.hu domainnevet, de akkoriban még nem nagyon tudták, hogy eszik-e vagy isszák azt, hogy blogmotor, ezért sok technikai nehézség adódott az egyébként is kritikán aluli szolgáltatásukkal. 2 évre rá lett végleg elegem, és költöztem át egy normális tárhelyszolgáltatóhoz, ahol azóta is hostolják a blogot - köszi, Gyümölcstárhely.

A bejegyzések számát illetően nehéz lenne pontos értéket mondani, egyrészt mert ugye az eleje elveszett, másrészt pedig mert a költözés miatt jelenleg 3 különböző helyen vannak a régebbi posztok (amiből egy ismeretlen). Eleinte főleg rövidebb és személyes témájú bejegyzésekkel toltam a kontentot, énblogoltam, és ahogy telt az idő - ahogy bölcsebb lettem, - egyre inkább a minőségre próbáltam koncentrálni. Ez fajult odáig, hogy cirka másfél éve átestem a ló túloldalára, és azóta meglehetősen elhagyatott és magányos korábbi kedvenc időtöltéseim egyik helyszíne. Nem segített ebben a felnőtt lét poklának egyre mélyebb bugyraiba történő fokozatos merülés, valamint a kecsegtetően könnyen használható mikroblog szolgáltatások térnyerése sem, ahol gyorsan, egyszerűen lehet rövid tartalmakat közzétenni anélkül, hogy az hülyén nézne ki (Twitter, Tumblr - linkek jobb oldalt). De ettől függetlenül a blog létezik, és ha mostanában csak havonta frissül is, számolni kell vele!

Boldog 6. születésnapot, giros.hu!

Az alábbi kívánságfát még Karácsony előtt kaptam. Lefotóztam, és kommentár nélkül teszem most ki, mert ennél szebben én sem tudnám összefoglalni, hogy mi mindent szeretnék magamnak erre az évre.

A negyedik héten nem történt különösebb említésre méltó dolog azon kívül, hogy hazajöttem

A második héten a munkahelyen egy bosszantó hiba visszavetett minket 3-4 nappal, így felmerült, hogy esetleg maradjak egy héttel tovább a tervezettnél. Én azonban visszautasítottam ezt, helyette inkább bevállaltam, hogy néhány napon, amíg itt vagyok, estig dolgozunk. A hazatérésem utáni 2 munkapara ugyanis már szabadságot vettem ki, és nem akartam átvarialni a dolgokat, meg igazából a kiküldetés meghosszabbításával járó adminisztrációs procedúrát sem kívánta egy porcikám sem.

Azon a héten volt Halloween, ami pont szombatra esett idén, ez pedig garantálta, hogy a belvárosi szórakozonegyedben, a 6. utcán a szokásosnál is nagyobb jelmezes őrület lesz. 3 évvel ezelőtt is itt (ott) voltam ezen az estén, de akkor talán keddre esett, és valóban alulmaradt az ideivel szemben. Az utcát csordultig töltötte a tömeg, leszámítva azt, hogy az emberek 90%-a jelmezben volt, talán a mi augusztus huszadikánkra emlékeztetett az esemény.

Halloween a 6. utcán

A pasik jelmeze vegyes volt, de a lányok zöme valamilyen jellegzetes figura szexi változatának öltözött, szexi rendőrnő, szexi nővérke, szexi apáca, stb. És hihetetlen, hogy a fényképező japánok tényleg mindenütt ott vannak a világon, itt is főleg ők fotózkodtak a csajokkal. Kb. éjfélre az utcán lévő tömeg ellenére is már az összes szórakozóhely előtt 10-20 méteres sorban várakoztak a bulizók, hogy beengedjék őket. Nekünk hálistennek protekciónk volt egy itteni munkatársam révén, így könnyen bejutottunk az egyik klubba, de sajnos csak egy átlagos, zsúfolásig telt diszkó volt a hely. Másnap pedig megjöttek a magyar munkatársaim, így nem voltam többé “egyedül”.

A mostani hétvége, pontosabban a szombat még kalandosabb volt. Először is elromlott a kocsim, konkrétan beleszorult a kulcs menet közben, és nem moccant, így nem lehetett leállítani sem a motort. Valószínűleg az a mechanizmus adta meg magát, ami feloldja a kulcson lévő zárat, amikor parkoló fokozatba kapcsolja az ember a váltót. És mivel itt minden járgány automata sebváltós, kuplung híján még lefullasztani sem tudtuk. Mindez pedig San Marcosban, az outlet parkolójában derült ki, ahova vásárolni érkeztünk egy órányi kocsikázás után. Így aztán sűrűn káromkodva elindultunk vissza a reptérre az autókölcsönzőhöz, hogy kicseréltessük a kocsit, ami két és fél órát rabolt el a napból. De legalább gond nélkül sikerült, és vigaszként egy közepes méretű kocsit kaptam a kompakt helyett (Hyundai Elantra).

Aztán a vásárlásból hazafelé jött az amerikai mozifilm feeling, amikor az autópályán, egy szolid előzési manőver után észrevettem a tükörben a mögöttem bőszen villogó rendőrautót. Természetesen összeszartam magam, miközben lehúzódtam. Hálistennek ki lettünk okítva az ilyen helyzetekre, a kocsiból kiszállni tilos, kezeket a kormányra, hogy jól lássa őket. Érdekes módon egyedül volt a zsaru a kocsiban, ami nem jellemző errefelé, és szintén meglepő módon az utas oldali ablakon kopogott be. Szegény Zoli először nem találta meg az ablaklehúzó gombot a nagy ijedtségben, és reflexből ki akarta nyitni az ajtót, ami szintén tilos. Nem is sikerült neki, mert a rendőr úgy visszabaszta izomból, hogy azt hittem, soha többé nem tudjuk majd kinyitni. Aztán mondta, hogy a sebességem miatt lettünk leintve, és adjam szépen a papírjaimat. Gyorsan tudtára adtam, hogy külföldiek vagyunk, és mondtam, hogy az övtáskámban van a jogsim, onnan fogom elővenni. Meg lett tanítva ugyanis az is, hogy ha csak szó nélkül lenyúlok a zsebem irányába, akkor azonnal üt. Mondta is, hogy akkor lassan vegyem elő. Közben megkérdezte, honnan és hova megyünk, és gondolom látta rajtunk, hogy halálra rémült külföldi csóringerek vagyunk, így amikor adtam volna a jogsimat, elmondta, hogy legyünk szívesek ezentúl betartani a 65 mph/órát sötétedés után, majd utunkra engedett. Még “Enjoy your stay”-t is kívánt! Köszönjük, rendőrbácsi. Annyira beszartam, hogy nyilván onnantól kínosan ügyeltem a sebességemre.

Este még bementünk ismét a 6. utcára szórakozni egyet, de az egy héttel korábbi Halloween-éjjeli tömeghez képest csak lézengés volt, ami mondjuk nem is volt nagy baj. Nem tudom, hogy a 3 zselatinba kevert vodka feles tehetett-e róla, vagy a 4 sörben volt valami, de rám nem jellemzően durva fejfájás kínzott ma délutánig. Viszont legalább a többiek is szarul voltak, ami nem gátolta meg őket abban, hogy elmenjenek San Antonioba a Six Flagsbe hullámvasutazni. Én azoktól józanul is hányok, meg már pénzem se maradt. Elköltöttem mindet magamra.

A zabálás tekintetében nincs változás, továbbra is jól megy, és mérleg ugyan nincs kéznél, de vizuális megítélés alapján sikerült felszednem, ha nem is sokat. Már csak 4 napom van belehúzni.

Természetesen az időm zöme munkával telik, mellette próbálok minél többet kihozni az ittlétemből. Az érkezés után mondjuk rögtön hétvége következett, de a nagy részét sajnos az utazás kipihenésével töltöttem. Semmi nagy esemény, csak vásárlás (Dilbert-könyvek!), meg egy kis fotózás az Arboretumban és a Lake Austinnál.

Lake Austin

Az is kiderült még ezen a hétvégén, hogy a szálláshoz legközelebbi H.E.B. szupermarketben nem vehetek sört, mert nem hajlandók elfogadni az útlevelemet, mint ID-t a pénztárnál (igen, itt fel kell mutatni a bótban is, ha alkoholt veszel). Érdeklődve kérdeztem, hogy akkor ugyan mégis mi a lófaszt mutassak, mint külföldi, de ezzel rögtön megfogtam a felkészült személyzetet. Ráadásul harmadjára vagyok itt, és az első 2 utazásom alatt ugyanebben az áruházban még nem élt ez a turistabarát rendelet. Persze nem basztak ki velem, vettem a Whole Foodsban, ahol nem diszkriminálnak, viszont minden drága. H.E.B.=hülye eszement barmok.

Hétközben esténként próbáltam minél többször kimozdulni, és legalább vacsorázni elmenni valahova, de a cégtől kapott napi 25 dollár kajapénz nem elég arra, hogy minden este étteremben dőzsöljön az ember anélkül, hogy ki kelljen pótolnia saját tőkéből a keretet. Texasról lévén szó a 2 helyi sajátosság a marhasült és a mexikói specialitások, ezeket máris kipipáltam, de még biztosan nem végleg. Ha valamit igazán könnyen és sokat lehet itt csinálni, akkor az a féktelen zabálás, és ezek csinálják is szorgalmasan, nem véletlenül Texas a legkövérebb állam.

A múlt hétvége már eseménydúsabb volt, szombat este az itteni főnököm tartott a csapattagjainak grillezést és sörözést a házában, aminek a végén megnéztük az aznap esti UFC bunyókat a tévében. Maga a küzdősport nem kötött le annyira, de a berendezett moziszobájától, meg úgy általában az egész házától kb. az MTV Cribsben éreztem magamat. Fotókat sajnos nem csináltam, viszont elgondolkodtam, hogy mutatna, ha mellétennénk a kiégetett szőnyegű nappalimat, és galambszarral borított erkélyemet magába foglaló, 36 négyzetméteres újkerti albérletemet.

És hát vasárnap jött az, amit már az ittlétem egyharmadánál is jó eséllyel az egyik legemlékezetesebb napnak kiálthatunk ki: az NFL meccs. Hálistennek amerikai munkatársaim tisztában vannak a sportőrületemmel, úgyhogy hamar felvetődött, hogy elvisznek egy Dallas Cowboys meccsre, én pedig kapva kaptam az alkalmon. Hamar túltettem magam azon, hogy csak a belépőjegy 80 dollár (kb. 15 rugó), plusz 2×3 óra kocsikázás, hiszen lehet, hogy soha többé nem adódott volna ilyen alkalom. Nem is bántam meg. Köszönhetően pár helybéli céges arc futballfanatizmusának abszolút autentikus élményben volt részem. Nem csak a Cowboys-Falcons meccset láthattam élőben, de a tailgating-ben is aktívan részt vettem, ami azt jelenti, hogy a stadion körüli parkolókban gyakorlatilag kempingezés folyik a kezdés előtti 3-4 órában. Mobil grill hússal és kolbásszal, mobil hűtőtáska tele sörrel, kempingszék, advanced usereknek tévé a furgon platóján. Kár, hogy Európában nincs ilyen szokás, felettébb kellemes. Külön szerencse, hogy a Cowboys új stadionja, ami nyáron lett készen, gyakorlatilag a legmodernebb az országban, így ennél jobb helyre nem is pottyanhattam volna ebből a szempontból. És bár majdnem a lelátó legtetején ültünk, ha valamit nem láttam jól élőben a pályán (ami még így is ritka volt), akkor az 52 yard széles HD kivetítő szolgáltatta a visszajátszást.

37-21-re nyert a Cowboys, de hiába volt tele a stadion, európai szemmel nekem furcsa volt, hogy az emberek elindulnak haza még a vége előtt, ha már eldőlt a meccs, még akkor is, ha nyerésre áll a csapat. Mellesleg vendégszektor sincs, a vendégszurkolók szétszórva ülnek a hazaiak között, bunyótól nem kell tartaniuk, mert nincs akkora fanatizmus. Mindezekből látszik, hogy az emberek elsősorban szórakozni járnak a meccsre, nem balhézni, vagy bebaszva tombolni, aminek sajnos az a hátulütője, hogy gyakorlatilag unalmasan szurkolnak. Ha touchdown van megy a gólöröm, meg ha éles a szitu, akkor általában kiabálnak, hogy come on, stop them, get him, stb, de ennyi. Más a kultúra, más a szokás. (És ezt leginkább a nyugat-európai futballstadionok hangulatához hasonlítva kell érteni, nem a mi focimeccseink béközepes bohóckodásához.) Ettől függetlenül lélegzetelállító volt, különösen azt látni élőben, hogy nem csak a tévében van olyan, hogy 90 ezer ember összegyűlik egy átlagos hétvégén egy bajnoki fordulóban a csapatának szurkolni. Ilyen még sosem zajlott a szemem előtt.

Végezetül az időjárásról. Kurva jó idő van általában, eddig kétszer csúszott csak be esős nap, de hideg akkor sem volt. Most hétvégén a szálloda medencéje mellett emberek napoztak. Szubtrópusi éghajlat van, teccikérteni.

Folyt. köv.

Aki figyeli a tumblr, meg a twitter oldalamat (linkek jobb oldalt), az már nagyon jól tudja, hogy hova készülök holnap hajnalban egy teljes hónapra, ehhez jöjjön most adalékként Austin Wikipedia oldala, és hivatalos website-ja.

Igyekszem minél intenzívebben tolni a kontentot, de jellegénél fogva most is a tumblr és a twitter posztolás lesz aktívabb. Ide majd hosszabb összefoglalókat írok, amikor lesz időm. Merthogy elsősorban nem turista leszek, hanem jómunkásember, de a terv: work hard, party harder (a világ élőzene-fővárosáról van szó, úgyhogy az utóbbi biztosan nem lesz nehéz).

Hajnal 3-kor indulok Ferihegyre, és ha minden a terv szerint megy, helyi idő szerint holnap 17:10-kor, magyar idő szerint péntek 0:10-kor érkezem meg. Godspeed nekem. Jó utat, Dick!

Igen, eladtam a lelkemet az ördögnek, ciklámenszínű pokolban fogok megrohadni, Apple- és gadget-őrült énem (ismét) felülkerekedett a józan eszemen.

Azért nem volt olyan egyszerű hozzájutni, az ember már a józan eszét se vesztheti el egykönnyen. Azon most lépjünk túl, hogy a T-Mobile gyakorlatilag monopolhelyzetben van azzal, hogy kizárólagos jogot szerzett az iPhone hazai értékesítésére. De hogy mindez azt is jelentse, hogy a fejére szarnak már a leendő ügyfeleknek is, az nem lenne törvényszerű. Mégis így van.

A fantasztikus webshopjukban rendeltem meg a masinát, szeptember 8-án (kedden), utánvéttel. A visszaigazoló automatikus e-mailben tudatták, hogy munkatársuk hamarosan felkeres, hogy megbizonyosodjanak róla, megfelelek az általános szerződési feltételeknek. Kezdeti naivságomnak tudható be, hogy mikor aznap elmentem ebédelni, felírtam a rendelésszámot a kezemre, hogy be tudjam olvasni, ha véletlenül evés közben hívnak fel. Na persze.

Finoman szólva basztak felkeresni, 3 napra rá, péntek reggel személyesen tettem tiszteletemet a debreceni T-központban, azzal a célzattal, hogy ha kaptak készüléket (egy héttel előtte már elküldtek, hogy elfogyott), akkor veszek inkább a helyszínen, a webshopos rendelést meg töröltetem, ha meg továbbra sincs, akkor a telefonos baszakodás helyett elintézem az adategyeztetést élőben. Csókolom, ájfón van?, léptem oda udvarias mosollyal a nénihez. Nincs, mondta ő utálatos képpel. Akkor van itt nekem ez a webshopos dolog, intézzük el, ha már felhívni csicskák vagytok, így én. Természetesen erre nem volt lehetőség, mivel a webshop egy külön üzletág, önálló ügyfélszolgálattal. Üres kézzel, és 200-as vérnyomással távoztam tehát.

Naná, hogy 10 percre rá, éppen vezetés közben telefonáltak a webshopból, így megkértem a hölgyet, hogy hívjon vissza 20 perc múlva, mert most nem igazán tudok koncentrálni, meg faxszámokat felírni így a péntek reggeli csúcsforgalom közepén. Akkor majd a későbbiekben keressük fel újra, hangzott a válasz, hát jó, gondoltam, biztos majd délután.

De nem. Teltek a napok, és bár hétvégén nem is vártam, hogy keressenek, a rákövetkező szerda délelőtt már betelt a pohár. Kissé abszurdnak találtam, hogy itt állok, a kezemben egy vagon pénzzel, amit oda akarok nekik adni, és ahelyett, hogy a seggemet is kinyalnák érte, ahogy az illő lenne, még én malmozok és várom, hogy kegyeskedjenek jelentkezni. Levelet írtam a szápportnak, melyben röviden ismertettem az ügy előzményeit, és ahogy aznap a tumlbr-n is mutattam, így fejeztem be a mailt:

Azóta is várom az újbóli megkeresést, és a türelmem igencsak fogytán van. Ha ennyire nem tartanak igényt a pénzemre, kérem ne csodálkozzanak, ha már nem lesz aktuális a rendelésem, mire megkeresnek. Ennyi pénzért a Vodafonnál is nagyon jó telefonokat tudok venni.

12:28-kor küldtem el a fenti “fenyegetést”, 13:07-kor csörgött a mobil, a vonal másik végén a webshopos hölggyel, most alkalmas lenne, hogy egyeztessük az adatokat?, kérdezte, és rögtön el is árulta magát, ebből tudtam, hogy a levelem hatására lett nekik sürgős. A kiszállítással már nem volt probléma, mivel azt a DHL bonyolította.

Éljen a magenta színű kapitalizmus, Magyarország, 2009.

(Az első tapasztalatokról majd külön bejegyzésben.)

Június elején lopták el a 2 éve vásárolt biciklimet. Ez azért rossz, mert nem volt betervezve a büdzsébe egy új kerékpár erre a nyárra, és azért jó, mert azzal a cruiserrel biztosan nem mertem volna elindulni a Balaton köré túrázni, ellenben a 3 hete beszerzett Kross Transcontinental trekkinggel (lásd a fenti fotón) már egészen nyugodtan.

Ezt a biciklit túrázásra találták ki, könnyű aluminium vázzal rendelkező, vékony gumijú, 28 colos kerekű, nagy teherbírású (25 kg) csomagtartóval felszerelt bringa, első teleszkópja pedig óriási segítség a városban is, amikor padkázni kell. A 6 napos túrán az egyetlen kellemetlenség, amit okozott, egy láncledobás volt az első fogaskerekeknél, de ezt betudtam annak, hogy új, és még nincsenek tökéletesen beállítva a váltók, valamint nyúlt a lánc is. Egyébként minden tekintetben tökéletes volt, egyelőre úgy néz ki, megérte a borsos árát (67500 HUF).

Maga a balatoni körút mára egy jól kiépített és frekventált biciklitúra útvonal. 1-2 kisebb kivétellel sehol nem tévedtünk el, mert megfelelően ki van táblázva, hogy merre menj, még akkor is, ha nem külön bicikliúton, hanem beépített területek úttestjein visz a túra. Ez egyébként főleg a déli parton jellemző, ahol gyakorlatilag egymásba vannak épülve a települések üdülőövezetei, és a terep is sík. Az északi part dombjain már jobban ki van építve az elkülönített kerékpárút, viszont aki megtervezte az útvonalat ezen a szakaszon, azzal szívesen elbeszélgetnék. Az még oké, hogy ne unatkozzon a bringás, legyen neki emelkedő, majd lejtő, de hogy miért kell párszáz méterenként felmenni a 71-es út mellé, majd visszaereszkedni, azt már végképp nem értem. Raádásul mi pont egy 69 km-es - magasan a leghosszabb - szakaszon belül érintettük ezt a részt, ami még durvább fáradtságot és frusztrációt okozott egyesekben (bennem). De sikerült 5 nap alatt körbeérni, és utólag beláttuk, hogy minden fáradtságot megért.

És hát a legótvarabb része az egésznek - mondanom sem kell -, az utazás. Mind egyetértettünk abban, hogy ha valaha újra bevállaljuk a balatoni túrát, az fix, hogy kocsival megyünk. Mert az még nem is volt meglepetés, hogy a Záhony-Keszthely gyorsvonaton akkora a tömeg már Szolnoknál, hogy az ember a Balkánon érzi magát. De hogy a meghirdetettől eltérően nincsen a vonaton kerékpártároló vagon, és még a kalauznak áll feljebb, amikor az előtérbe szuszakoljuk be a bringákat, az már kicsit sok. Panaszunkra pedig csak annyit mond, hogy műszaki okokból nincsen, ami körülbelül annyit jelent MÁV nyelven, hogy nem tudom miért nincs, de magasról le is szarom. Biciklijegyet, azt persze így is váltani kell, különben takarítsd el a vonatról a drótszamarat. Na és ha van is neki elkülönített vagonrész, mint hazafele úton, akkor sem garantált, hogy felfér a bringád. 8, azaz nyolc db kerékpárnak van hely hivatalosan benne, amikor jöttünk, kb 20 volt belepréselve a miénkkel együtt. És egy pillanatig úgy tűnt, fel sem szállunk, hanem ott ragadunk Aligán, amíg a többi utas nagy nehezen nem csinált nekünk helyet benne. Követelem, hogy a MÁV-ot privatizálják a picsába, és tegyék rendbe!

De ne bosszankodjunk, inkább gyönyörködjünk hazánk egyik legszebb kincsében.

Ne sírj, mert vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént!  (Gabriel Garcia Márquez)

A fatalisták azt mondják, minden ember élete a születésétől a haláláig előre meg van írva, le van zongorázva. Ott roskadoznak mindannyiunk sorsának regényei egy túlvilági könyvtár polcain, bennük földi létünk összes létező mozzanatával, mi magunk pedig nem tudunk befolyással lenni a sztorijára. Még ha úgy is tűnik, hogy folyamatosan döntéseket hozunk, valójában azok is előre meg vannak határozva. Szabad akarat nincs, ahogy véletlenek sincsenek, aminek meg kell történnie, mert meg vagyon írva, az megtörténik, és kész.

Én, persze, ebben sosem hittem igazán. Szerettem bízni abban, hogy a sorsom a saját kezemben van, én vagyok a magam szerencséjének a kovácsa. Hogy rajtam múlik, boldog leszek-e, úgy alakulnak-e a dolgaim, ahogy azt a leginkább szeretném. Hogy nem marionettbáb vagyok, hanem szabad akarattal bíró ember, nem csak eljátszom életem színdarabját, hanem én írom. És amire eleve nem lehettem befolyással, az puszta véletlen.

Ebbéli hitünk akkor rendül meg csupán, amikor történik valami olyasmi, ami fordulópontot jelent ugyan (mondhatnám: kudarcot), de amire mégsem találunk saját magunkban magyarázatot, amit nem tudunk önnön cselekedeteink, vagy mulasztásaink számlájára írni, minden arra utal, hogy nem rajtunk múlt.

Ez történt most velem. Úgy lett, ahogy lett, mert úgy kellett lennie. Ha ezt belátja az ember, már sokkal könnyebben éri el azt a pontot, amelytől kezdve kevésbé sír, amiért véget ért, sokkal inkább örül, hogy egyáltalán megtörtént. Mert úgy volt megírva, hogy meg kell történnie. És ezért hálás vagyok a szerzőnek!

Na persze ki tudja, mit hoznak a következő fejezetek? Felfekszem a hullámra, és hagyom, hadd sodorjon. Ám ha a kezembe foghatnám saját életem könyvét, azért szívesen előrelapoznék, hogy beleolvassak.