"...it's hard to stay mad, when there's so much beauty in the world. Sometimes I feel like I'm seeing it all at once, and it's too much, my heart fills up like a balloon that's about to burst... And then I remember to relax, and stop trying to hold on to it, and then it flows through me like rain and I can't feel anything but gratitude for every single moment of my stupid little life."
Egyszerre felfoghatatlan és borzalmas dolog tudni, hogy az, akivel csaknem 2 évig szinte minden nap találkoztam és beszéltem, és akivel egy hónapja még együtt söröztem, és úgy váltunk el, hogy majd újra összejövünk, ha erre sodorja a sorsa, az most már 4 napja élet és halál közt lebeg.
Ígérjétek meg, hogy mindig nagyon óvatosan vezettek!
Azért Pécs polgármesterének lenni nem egy életbiztosítás. Toller 2 és fél éve kómában van autóbaleset miatt, Tasnádi tegnap halt meg rákban (RIP). Vajon összetörik-e magukat a lehetséges utódjaik a posztért? Szinte látom, ahogy előzékenyen felajánlják a lehetőséget egymásnak. Remek Monty Python sketchet lehetne írni szerencsétlenekről.
Még élek, nem haltam bele a munkába, ráadásul kiderült, hogy máris felvettünk valakit az előző bejegyzésben említett megüresedett helyre, akit még persze be kell tanítani, de így a helyettesítéses időszak számomra minimális lesz. Ó je! Ellenben a korai keléshez nagyon nehezen bírok újra hozzászokni, miután az ünnepek alatt szinte soha nem másztam ki az ágyból 11 óra előtt. Most reggelente zombibb vagyok, mint alapjáraton.
Erre pedig majd válaszolok, csak még gondolkodom, miket írjak.
És akkor befejezésképp, kifejezetten Vágó Csaba kedvéért (LOL) jöjjön egy makrózott kép a múlt heti paprikás krumpliról.
Az újév első bejegyzésében nem fogok számot vetni 2008-ról, legyen elég annyi, hogy nem siratom, pár jó dologtól eltekintve zömében hugyszarfos év volt, örülök hogy vége. Túléltük a spontán szilveszteri bulit is, ami hasonlóképpen szar volt, ne is pazaroljunk hát mondatokat rá, nézzünk inkább az előttünk álló kihívások felé.
Egészen tegnap éjjelig paráztam azon, hogy hétfőn vissza kell mennem dolgozni, mivel nem elég hogy alapból is több melóm lesz januártól, közvetlen munkatársam december 31-el történt távozása miatt az ő amúgy sem kellemes munkájának a felét is nekem kell csinálnom még pluszban, amíg nem veszünk fel valakit a helyére. Aztán rájöttem, hogy nem érdekel, mert legalább valami hasznosat csinálok végre, és nem csak a levegőt szívom meg zabálok feleslegesen, mint itthon 2 hétig. Azt hiszem, ezt még soha nem gondoltam ezelőtt.
Őszintén szólva minden évben egy kész idegbaj a Szilveszter. Az a tudat, hogy muszáj menni bulizni, mert Szilveszter éjjel van és nem akarsz otthon ülni, mert mindenki bulizik, hát hogy néz már ki ha te nem, még akkor is, ha amúgy végigbuliztad az egész évet, és a dátum meg vészesen közeleg és te még mindig nem szerveztél semmit, és mindenki kérdezgeti hogy hol Szilveszterezel, de te még mindig nem tudod, meg igazából le is szarod, legszívesebben egy átlagos kocsmázást csapnál éjféli koccintással, de ez nem megoldható, mert mindenütt zártkörű bulik vannak, viszont frusztrál, hogy mindenki lelkes, és tudod hogy elő kell állni valami tervvel, mert a dátum egyre gyorsabban közeleg, és se a barátaidnak, se neked nincs testhezálló ötleted, és még december 30-án is ezen agyaltok és a hajadat téped, mert már beleőrülsz. Szóval ez évről évre megtörténik és idegileg tönkretesz. Általában az a vége, hogy a társaságból valaki az utolsó pillanatban előáll valami last minute lehetőséggel és jobb híján belemegyünk. Kíváncsian várom, idén mi lesz, így 33 órával az év vége előtt.
Ha nem csípne le a szabadságomból két napot, azt kívánnám, hogy miután ma lefeküdtem aludni, holnap január másodika reggelre ébredjek, és senki ne emlegesse a Szilveszteri bulit, minden menjen tovább a maga medrében.
Nem tudom, miért gondoltuk azt, hogy jó ötlet karácsony másnapján kimenni Létavértesre bulizni (igazából nem gondoltunk, tudtuk előre hogy szar lesz), mindenesetre engedtünk Sanya hívó szavának. Szintén nem tudom, mit ittunk össze, de tény, hogy hullamód berúgtunk - nem mintha ez olyan rendhagyó lenne -, és hogy hazafelé menet agyon akartak verni minket a helyi vagányok, mert egy ugyancsak helyi lány, Sanya unokatestvére velünk lógott az este folyamán, nem velük, és ez rendkívül rosszul esett nekik. Amit pedig végképp nem tudok, hogy hogy a túróba lehet valakinek olyan tekintélye egy kisvárosban, mint Sanya faterjának, akinek elég volt lefékezni és kiszállni mellettünk a kocsiból, hogy támadóink rémülten elszaladjanak. Így kb. fél percen múlt, hogy megúsztuk a verést, egy darabig oda nem megyünk bulizni, mondjuk pár évtizedig, de ez a verekedés nélkül is így lenne, olyan jó party volt.
Mindezek után kalácsban és halászlében gazdag kikkarácsonyt!
A gazdasági válság nem érezhető a magyarok vásárlókedvén, mondták ma a híradóban, a slágerajándék pedig ismét a az LCD, illetve plazmatévé. Utálom a konzumeridiotizmust, így csupán a véletlen műve, hogy idén én is slágerajándékot fogok venni. Magamnak.
Mióta szeptemberben megvettem az Xboxot, azóta szívom a fogamat, mert a 7 és fél éves, 50 Hertzes, képcsöves tévémen a konzol szerintem maga is sír, amikor megjeleníti a képet. Amelett, hogy kicsi a képernyő, és a játékok menüjének hangyafaszányiak a betűi, még elmosódott is a megjelenítés, és úgy vibrál az 50 Hertz miatt, hogy majd’ kifolyik a szemem. Hamar eldöntöttem, hogy ez nem mehet így sokáig.
Anyagi megfontolásból kb. karácsonyra időzítettem az LCD tévé vásárlást, így leszek most magam is tagja az őrületnek. Már csak azt kéne eldöntenem, hogy beérjem-e a HD Ready (1280×720 felbontású) készülékkel, vagy gondolkodjak hosszútávra, és ruházzak be (sokkal több pénzt) egy Full HD (1900×1080) minőségűbe. Természetesen az előbbi is tudja fogni a Full HD jelet, viszont csak a saját felbontására lebutítva jeleníti meg. És ahogy telnek majd a hónapok, évek, egyre több tévéadó és szolgáltató kínálja majd fel a HD minőségű adást (jelenleg asszem az m1-m2 ad bizonyos műsorokat így), valamint a Blu-ray lejátszók és lemezek is egyre olcsóbbak lesznek. És persze bármelyik mellett döntök, hitel nélkül, önerőből akarom megoldani.
Ez egy stratégiai kérdés, amire most még nem tudom a választ, de 1-2 héten belül meg kéne hoznom. Szerintetek?
De legalább megint főzőcskéztem a hétvégén. Lazannyát (Lasagne-t?).
Lehet azért hátulütője is annak, ha az ember fia már hónapok óta nem volt oncall (gy.k.: oncall = készenlétes, azaz egy héten keresztül munkaidőn kívül bármikor felhívhatnak, ha valami gáz van egy éles adatbázissal, hogy lépjek közbe). Erre ma sikerült is egy szép példát generálnom, amikor a nap végén ugyanazzal a jól megszokott mozdulattal tettem és zártam az íróasztalom fiókjába a laptopot, mint minden átlagos hétköznap, totál megfeledkezve arról, hogy szeptember óta először, ezen a héten újra előfordulhat, hogy az éjszaka közepén kell becsatlakoznom a munkahelyi hálózatba, amit pedig csak a céges laptopról tudok megtenni.
Aztán persze eszembe jutott, már itthon, gatyában fekve a tévé előtt, és a kezdeti 4-5 perces káromkodás után megfordult a fejemben az is, hogy megkockáztatom, hátha nem lesz rá szükség reggelig, de aztán rögtön eszembe jutott, hogy rólam van szó, tehát ha a szerencsére bízom magam, és nem megyek érte vissza, akkor száz százalék, hogy ma éjjel üt be az év legsúlyosabb meghibásodása. Úgyhogy megjöttem munkából, ma már másodjára.
Mindazonáltal ilyenkor érzem csak igazán, mennyire jó dolog, hogy van egy kocsim. Kicsit kék, kicsit öreg, de az enyém!
Debreceni informatikus nörd, hétköznap egy nagyvállalatnál dolgozik. Szereti a zenét, a focit, a filmeket és a hi-tech kütyüket. Jobbára ártalmatlan. 2004 februárja óta blogol kisebb-nagyobb megszakításokkal.
